[1] Zsoltár. Ének szombatnapra.
[2] Milyen jó hálát adni az Úrnak, és zengeni neved dicséretét, ó, Felséges,
[3] hirdetni reggel szeretetedet, hűségedet minden éjjel
[4] tízhúrú hangszeren és lanton, zengő hárfán!
[5] Mert megörvendeztettél tetteiddel, Uram, kezed alkotásainak ujjongok.
[6] Mily nagyok alkotásaid, Uram! Igen mélyek gondolataid!
[7] Az ostoba ember nem ismeri fel, az esztelen nem érti meg.
[8] Ha úgy nőnek is a bűnösök, mint a fű, és kivirul minden gonosztevő, végül mégis el kell pusztulniuk.
[9] De te, Uram, magasztos vagy örökké!
[10] Mert ellenségeid, Uram, ellenségeid elenyésznek, szétszóródnak a gonosztevők mind.
[11] De engem olyan erőssé tettél, mint mikor a bivaly öklel, és friss olajjal kentél meg engem.
[12] Szemem nyugodtan nézi azokat, akik leselkednek rám, fülem nyugodtan hallja, hogy rám akarnak támadni a gonoszok.
[13] Az igaz virul, mint a pálmafa, magasra nő, mint a libánoni cédrus.
[14] Az Úr házában vannak elültetve, ott virulnak Istenünk udvarain.
[15] Öregkorban is sarjat hajtanak, dús lombúak és zöldek maradnak,
[16] és hirdetik: Igaz az Úr, kősziklám ő, akiben nincs álnokság!