[1] Dávidé. Áldott az Úr, az én kősziklám, aki harcolni tanítja kezemet, hadakozni ujjaimat.
[2] Jótevőm és erősségem, váram és megmentőm ő, pajzsom, akihez menekülhetek, aki népeket vet alám.
[3] Ó, Uram, micsoda az ember, hogy törődsz vele, az emberfia, hogy gondolsz rá?
[4] Az ember a lehelethez hasonló, napjai a tűnő árnyékhoz.
[5] Hajlítsd le az eget, Uram, és szállj le, érintsd meg a hegyeket, hogy füstölögjenek!
[6] Villogtasd villámaidat, szórjad azokat, lődd ki nyilaidat, röpítsd szét őket!
[7] Nyújtsd le kezedet a magasból, szabadíts meg, ments ki engem a nagy vizekből, az idegenek hatalmából,
[8] akiknek szája hiábavalóságot beszél, jobb kezük csak álnokságot művel!
[9] Új éneket éneklek neked, Istenem, tízhúrú lanton zengedezek neked.
[10] Te adsz győzelmet a királyoknak; szolgádat, Dávidot is megszabadítottad a gyilkos fegyvertől.
[11] Szabadíts meg, ments ki engem az idegenek hatalmából, akiknek szája hiábavalóságot beszél, jobb kezük csak álnokságot művel!
[12] Fiaink legyenek olyanok ifjúkorukban, mint a nagyra nőtt palánták, leányaink pedig, mint a faragott oszlopok, amilyenek a palotákban vannak.
[13] Színültig telt raktáraink ontsanak mindenféle jót, juhaink a legelőkön szaporodjanak ezer-, sőt tízezerannyira!
[14] Marháink legyenek kövérek, ne érje őket baj, ne vetéljenek el! Ne legyen jajveszékelés a tereken!
[15] Boldog nép az, amelynek így megy a sora. Boldog nép az, amelynek az Úr az Istene!