[1] A karmesternek, Jedútúnnak: Ászáf zsoltára.
[2] Hangosan kiáltok Istenhez, Istenhez kiáltok, hogy figyeljen rám.
[3] Nyomorúságom idején az Úrhoz folyamodom, kezem éjjel is kitárom feléje lankadatlanul, de lelkem nem tud megvigasztalódni.
[4] Istenre gondolok, és csak sóhajtozom, róla elmélkedem, és elcsügged a lelkem. (Szela.)
[5] Szemeimet nyitva tartod, szótlanul hánykolódom.
[6] Gondolkozom a régi napokon, a hajdani esztendőkön.
[7] Eszembe jutnak énekeim éjjelente, szívemben elmélkedem, és ezt kutatja lelkem:
[8] Vajon végleg eltaszít az Úr, és kegyelmére többé nem számíthatok?
[9] Végképp elfogyott szeretete, érvénytelen lett ígérete nemzedékről nemzedékre?
[10] Elfelejtette kegyelmét az Isten, vagy elnyomta irgalmát a harag? (Szela.)
[11] Az az én bajom – gondoltam –, hogy megváltozott a Felséges jóindulata.
[12] Emlékezem az Úr tetteire, visszagondolok hajdani csodáira.
[13] Végiggondolom minden tettedet, elmélkedem dolgaidon.
[14] Szent a te utad, Istenem! Van-e olyan nagy Isten, mint a mi Istenünk?
[15] Te vagy az Isten, aki csodákat tettél, megismertetted erődet a népekkel.
[16] Megváltottad hatalmaddal népedet, Jákób és József fiait. (Szela.)
[17] Láttak téged a vizek, ó, Isten, láttak a vizek, és megremegtek, a mély vizek is reszkettek.
[18] A felhők ontották a vizet, a magas fellegek mennydörögtek, nyilaid pedig cikáztak.
[19] Mennydörgésed hangzott a forgószélben, villámok világították be a világot, reszketett és rengett a föld.
[20] Utad a tengeren át vezetett, ösvényeid a nagy vizeken, lépteid nyoma nem látszott.
[21] Mint nyájat, úgy vezetted népedet Mózes és Áron által.