[1] A karmesternek, Jedútúnnak: Dávid zsoltára.
[2] Ezt határoztam: vigyázok szavaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel, megzabolázom számat, ha gonosz ember kerül elém.
[3] Néma voltam, szótalan, hallgattam, de ez nem volt jó, fájdalmam kiújult.
[4] Szívem fölhevült bennem, míg sóhajtoztam, lángra lobbantam, nyelvemmel beszélni kezdtem:
[5] Add tudtomra, Uram, életem végét, meddig tart napjaim sora, hadd tudjam meg, milyen mulandó vagyok!
[6] Íme, arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él. (Szela.)
[7] Árnyékként jár-kel itt az ember, bizony hiába vesződik. Gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát venni.
[8] Így hát mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem!
[9] Ments meg az ellenem vétőktől, ne engedd, hogy a bolondok gyalázzanak!
[10] Néma maradok, nem nyitom ki számat, hiszen te munkálkodsz.
[11] Vedd le rólam csapásodat, elpusztulok sújtó kezed alatt!
[12] A bűn miatt büntetéssel fenyíted az embert, tönkreteszed szépségét, mint a moly. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember. (Szela.)
[13] Hallgasd meg imádságomat, Uram, figyelj segélykiáltásomra! Könnyeim láttán ne légy néma, mert jövevény vagyok nálad, betelepült, mint minden ősöm.
[14] Ne nézz rám haraggal, hadd viduljak föl, mielőtt elmegyek, és nem leszek többé.