[1] Jób pedig folytatá az õ beszédét, és monda:
[2] Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten õrzött engem!
[3] Mikor az õ szövétneke fénylett fejem fölött, [s] világánál jártam a setétet;
[4] A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
[5] Mikor még a Mindenható velem volt, [és] körültem voltak gyermekeim;
[6] Mikor lábaimat [édes] tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
[7] Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
[8] Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek [és ]állottak.
[9] A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
[10] A fõemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
[11] Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felõlem.
[12] Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
[13] A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
[14] Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
[15] A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
[16] A szûkölködõknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
[17] Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
[18] Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
[19] Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
[20] Dicsõségem megújul velem, és kézívem erõsebbé lesz kezemben.
[21] Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
[22] Az én szavaim után nem szóltak többet, [s harmatként] hullt []rájok beszédem.
[23] Mint az esõre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
[24] Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
[25] [Örömest] választottam útjokat, mint fõember ültem [ott;] úgy laktam [ott,] mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.