[1] Az asszonytól született ember rövid életû és háborúságokkal bõvelkedõ.
[2] Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.
[3] Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem?
[4] Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.
[5] Nincsenek-é meghatározva napjai? Az õ hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.
[6] Fordulj el azért tõle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek.
[7] Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az õ hajtásai el nem fogynak.
[8] Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:
[9] A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.
[10] De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van õ?
[11] Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad:
[12] Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az õ álmukból.
[13] Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam!
[14] Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? [Akkor] az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom.
[15] Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után.
[16] De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!
[17] Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bûneimhez.
[18] Még a hegy is szétomlik, ha eldõl; a szikla is elmozdul helyérõl;
[19] A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.
[20] Hatalmaskodol rajta szüntelen és õ elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el õt.
[21] Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törõdik velök.
[22] Csak õmagáért fáj még a teste, és a lelke is õmagáért kesereg.