[1] Jób pedig folytatá az õ beszédét, monda:
[2] Él az Isten, a ki az én igazamat elfordította, és a Mindenható, a ki keserûséggel illette az én lelkemet,
[3] Hogy mindaddig, a míg az én lelkem én bennem van, és az Istennek lehellete van az én orromban;
[4] Az én ajakim nem szólnak álnokságot, és az én nyelvem nem mond csalárdságot!
[5] Távol legyen tõlem, hogy igazat adjak néktek! A míg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom.
[6] Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem.
[7] Ellenségem lesz olyan, mint a gonosz, és a ki ellenem támad, mint az álnok.
[8] Mert micsoda reménysége lehet a képmutatónak, hogy telhetetlenkedett, ha az Isten mégis elragadja az õ lelkét?
[9] Meghallja-é kiáltását az Isten, ha eljõ a nyomorúság reá?
[10] Vajjon gyönyörködhetik-é a Mindenhatóban; segítségül hívhatja-é mindenkor az Istent?
[11] Megtanítlak benneteket Isten dolgaira; a mik a Mindenhatónál vannak, nem titkolom el.
[12] Ímé, ti is mindnyájan látjátok: miért van hát, hogy hiábavalósággal hivalkodtok?!
[13] Ez a gonosz embernek osztályrésze Istentõl, és a kegyetlenek öröksége a Mindenhatótól, a melyet elvesznek:
[14] Ha megsokasulnak is az õ fiai, a kardnak [sokasulnak meg,] és az õ magzatai nem lakhatnak jól kenyérrel sem.
[15] Az õ maradékai dögvész miatt temettetnek el, és az õ özvegyeik meg sem siratják.
[16] Ha mint a port, úgy halmozná is össze az ezüstöt, és úgy szerezné is össze ruháit, mint a sarat:
[17] Összeszerezheti [ugyan,] de az igaz ruházza magára, az ezüstön pedig az ártatlan osztozik.
[18] Házát pók módjára építette föl, és olyanná, mint a csõsz-csinálta kunyhó.
[19] Gazdagon fekszik le, mert nincsen kifosztva; felnyitja szemeit és semmije sincsen.
[20] Meglepi õt, mint az árvíz, a félelem, éjjel ragadja el a zivatar.
[21] Felkapja õt a keleti szél és elviszi, elragadja õt helyérõl.
[22] [Nyilakat] szór reá és nem kiméli; futva kell futnia keze elõl.
[23] Csapkodják felette kezeiket, és kisüvöltik õt az õ lakhelyébõl.