[1] Jób folytatta beszédét, és ezt mondta:
[2] Bárcsak olyan volnék, mint amilyen hajdan, mint mikor még Isten vigyázott rám!
[3] Amikor mécsese világított fejem fölött, sötétben is az ő világosságánál járhattam;
[4] mint amilyen ifjúkorom idején voltam, amikor Istennel közösségben élhettem sátramban;
[5] amikor még velem volt a Mindenható, és körülöttem voltak gyermekeim;
[6] amikor lépteim tejszínben fürödtek, és mellettem a kősziklából is patakokban ömlött az olaj.
[7] Amikor a városkapuhoz mentem, és elfoglaltam helyemet a téren,
[8] ha megláttak az ifjak, hátrahúzódtak, az öregek pedig fölkeltek, és állva maradtak.
[9] A vezető emberek a beszédben megálltak, és szájukra tették a kezüket.
[10] A fejedelmek hangja elnémult, és nyelvük az ínyükhöz tapadt.
[11] Aki csak hallott rólam, boldognak mondott, és aki csak látott, jó bizonyságot tett rólam.
[12] Mert megmentettem a segítségért kiáltó nincstelent és az árvát, akinek nem volt támasza.
[13] Az elhagyatott áldása szállt rám, és az özvegy szívét felvidítottam.
[14] Igazságot öltöttem magamra, jogosságom palástként és süvegként borított be engem.
[15] A vaknak szeme voltam, és lába a sántának.
[16] Atyja voltam a szegényeknek, és az ismeretlen ügyét is jól megvizsgáltam.
[17] Összetörtem az álnok állkapcsát, és fogai közül kihúztam a zsákmányt.
[18] Azt gondoltam, hogy fészkemmel együtt halok meg, és mint a főnixmadár, sokáig élek.
[19] Gyökerem a vízig nyúlik, ágaimra éjjel harmat száll.
[20] Dicsőségem ifjú marad, akárcsak én, íjam is folyton megújul kezemben.
[21] Figyelmesen hallgattak rám, elnémultak, ha tanácsot adtam.
[22] Beszédem után nem szóltak tovább, szavam harmatként hullott rájuk.
[23] Úgy vártak engem, ahogyan az esőt, ahogy tátott szájjal a tavaszi esőt lesik.
[24] Ha rájuk nevettem, nemde bízni kezdtek, ha derűs volt az arcom, ők sem szomorkodtak.
[25] Én döntöttem el, mikor mit tegyenek, és én ültem élükön; úgy laktam közöttük, mint a katonái közt a király, mint aki gyászolókat vigasztal.