[1] Lelkem összetört, napjaim peregnek, vár rám a temető!
[2] Bizony, gúnyolódásban van csak részem, gáncsoskodásaik miatt le sem hunyom a szemem.
[3] Tedd meg, vállalj értem kezességet! Ki más kezeskednék értem?
[4] Mert szívükből eltávolítottad az értelmet, azért nem engeded fölülkerekedni őket.
[5] Mások előtt prédával dicsekszik, miközben elsorvadnak fiai:
[6] így tett példázattá az emberek előtt; olyan lettem, mint akit arcul köptek.
[7] Tekintetem elhomályosodott a bosszúság miatt, minden tagom olyan, mint az árnyék.
[8] Elszörnyednek ezen a becsületesek, és az ártatlan felindul az elvetemült miatt.
[9] De az igaz ragaszkodik a maga útjához, és aki tiszta kezű, annak megnő az ereje.
[10] De jöjjetek csak mindnyájan újra, úgysem találok bölcset köztetek!
[11] Napjaim elmúltak, szétfoszlottak terveim, szívemnek vágyai.
[12] Ők az éjszakát nappallá akarják változtatni, mintha a világosság közelebb lenne, mint a sötétség.
[13] Ha abban kell reménykednem, hogy a holtak hazája a házam, a sötétségben vetettem meg az ágyam,
[14] ha a sírgödröt kell atyámnak neveznem, a férgeket pedig anyámnak és nővéremnek,
[15] hol van akkor az én reménységem? Ki láthat itt reménysugárt?
[16] Velem száll le a holtak hazájába, ha majd együtt a porba hanyatlunk.