[1] Ekkor megszólalt Jób, és ezt mondta:
[2] Most is csak lázongás, ha panaszkodom, kezemmel kell elfojtanom sóhajtásomat.
[3] Bár tudnám, hogy hol találom Istent! Elmennék a trónusáig,
[4] eléje terjeszteném ügyemet, tele lenne szám szemrehányással,
[5] hogy megtudjam, milyen szavakkal válaszol, és hogy megértsem, mit is mond nekem:
[6] teljes erővel perel-e majd velem, vagy meghallgat figyelmesen?
[7] Becsületes emberként vitatkoznék vele, és végleg fölmentene engem a bírám.
[8] De ha kelet felé megyek, nincsen ott, ha nyugat felé, nem veszem észre.
[9] Ha északon működik, nem látom, ha délre fordul, ott sem láthatom.
[10] De ő tudja, milyen úton járok: ha megvizsgál, kiderül, hogy arany vagyok.
[11] Szorosan járok a nyomában, az ő útján maradok, nem térek le róla.
[12] Ajkának parancsából nem engedek, keblembe zártam szája mondásait.
[13] De ő hajthatatlan – ki is téríthetné el a szándékától? Véghezviszi, amit lelke kíván.
[14] Bizony, beteljesíti, amit kiszabott rám. Ilyesfélét gyakran szokott tenni.
[15] Ezért rémület fog el színe előtt, ha csak rágondolok is, megrettenek tőle.
[16] Mert Isten csüggesztette el a szívemet, a Mindenható rémített meg engem.
[17] Mert nem a sötétség miatt kell elnémulnom, nem az arcomat borító sűrű homály miatt.