[1] Ahogy a tűz lángra lobbantja a rőzsét, és felforralja a tűz a vizet, úgy ismertesd meg nevedet ellenségeiddel: reszkessenek tőled a népek,
[2] ha majd váratlanul félelmetes dolgokat művelsz: ha majd leszállsz, hogy meginogjanak előtted a hegyek.
[3] Soha senki sem hallotta, fülébe nem jutott, szemével nem látta, hogy volna isten rajtad kívül, aki ilyet tenne a benne bízókért.
[4] Örömmel fogadod az örvendezőt, mert igazak tettei, utaidon jár, és rád gondol. De te megharagudtál, mert vétkeztünk. Régóta így vagyunk, bárcsak megszabadulnánk!
[5] Mindnyájan olyanok lettünk, mint a tisztátalanok, minden igazságunk olyan, mint a szennyes ruha. Elhervadunk mindnyájan, mint a falevél, bűneink elsodornak bennünket, mint a szél.
[6] Nincs, aki nevedet segítségül hívná, aki buzgón ragaszkodnék hozzád. Elrejtetted orcádat előlünk, bűneink hatalmába adtál bennünket.
[7] Uram, atyánk vagy te mégis! Mi vagyunk az agyag, te a mi formálónk, kezed alkotásai vagyunk mindannyian.
[8] Uram, ne haragudj ennyire, ne emlékezz örökké bűneinkre! Tekints le ránk: mindannyian a te néped vagyunk!
[9] Szent városaid pusztává lettek, pusztává lett a Sion is, Jeruzsálem pedig lakatlanná.
[10] Szent és dicső templomunk, ahol őseink magasztaltak téged, tűz martaléka lett, romba dőlt minden, ami drága volt nekünk.
[11] Még ezek után is türtőzteted magad, Urunk? Hallgatsz, és még tovább gyötörsz bennünket?