[1] Még gyermek volt Izráel, mikor megszerettem, Egyiptomból hívtam ki fiamat.
[2] Minél jobban hívtam őket, annál jobban távolodtak tőlem: a Baaloknak áldoztak, és a bálványoknak tömjéneztek.
[3] Pedig én tanítottam járni Efraimot, kézen fogtam őket, de ők nem ismerték fel, hogy én viselem gondjukat.
[4] Emberi kötelekkel vontam őket, a szeretet kötelékével. Úgy bántam velük, mint amikor valaki arcához emeli gyermekét: jóságosan enni adtam nekik.
[5] Vissza fog térni Egyiptomba, vagy Asszíria lesz a királya, mert nem akarnak megtérni.
[6] Fegyver pusztít városaiban, véget vet a fecsegésnek, és megemészti őket terveik miatt.
[7] Népem megrögzötten elfordul tőlem. Hívják őt a Felségeshez, de senki sem mozdul.
[8] Hogyan adnálak oda, Efraim, hogyan szolgáltatnálak ki, Izráel? Hogyan adnálak oda, mint Admát, hogyan bánnék veled úgy, mint Cebójimmal? Megindult a szívem, egészen elfogott a szánalom.
[9] Nem izzó haragom szerint bánok vele, nem döntöm újból romlásba Efraimot, mert Isten vagyok én, nem ember. Szent vagyok köztetek, hogyan is törnék a vesztetekre?
[10] Az Urat fogják követni, mert oroszlánként ordít majd, és ha ordít, remegve jönnek fiai nyugat felől.
[11] Remegve jönnek Egyiptomból, mint a madár, és az asszírok földjéről, mint a galamb. Letelepítem majd őket házaikba – így szól az Úr.